A háttér

Az egész alapját ugye a maja naptár adja, amelyben csak 2012-ig vannak a napok, és ebből egyesek arra következtetnek, hogy azért, mert akkor vége lesz a világnak. Logikus következtetés. Nem az jut eszébe az embernek először, hogy esetleg talán úgy voltak vele a maják, hogy egyelőre elég lesz ennyit írni, nem, az első gondolat a világvége, jellemző erre az álhírterjesztő, szenzációéhes társadalomra. Mindegy. A filmben a nap sugárzása nő meg, ez gerjeszt problémákat a Föld belsejében.

A történet

Egy átlagos amerikai családot követünk nyomon, akik lényegében végig csak utaznak. Elkezd omlani alattuk a föld, ezért továbbmennek máshová, ahol szintén omlik a föld, ezért továbbmennek máshová, ahol... omlik a föld. Ez néha tényleg látványos. Amikor például Los Angelesben omlott a föld, és a menekülő autó körül dőltek a felhőkarcolók, és a parkolóházakból potyogtak ki az autók, ott azt mondtam, wow. Később is van néhány látványos jelenet, de közöttük csak beszélnek meg sírnak. Ja és megy a nagy összeesküvés meg a demagógia a csúnya önző korrupt gazdagok pénzen vett biztonságáról. Unalmas, amikor nem látványos. Ez főleg a végefelére igaz, amikor az fokozza a feszültséget kábé félórán keresztül, hogy nem tudnak becsukni egy ajtót. Nem tudtam együttérezni a szereplőkkel. Ja, amúgy a család célja eljutni egy relatíve biztonságos helyre (no spoiler), ahová a gazdagok is igyekeznek. A végén pedig egy bibliai történet kerekedik ki az egészből, és így már végképp nem tetszik.

A végével súlyosabb problémám is van. Ha én forgatnék filmet a világvégéről, akkor ott nem maradnának túlélők. Kiadnám a forgatókönyvírónak, hogy az elsődleges irányelv: nincs kegyelem. A világvége komoly és durva dolog, mi lehet ennél komolyabb és durvább? Ebbe nem illik bele a pozitív végkifejlet. Igenis haljon meg mindenki. Ez okozza a katarzist a végén. A néző happy endre számít, mert még a Holnapután végén is voltak túlélők, itt viszont nincsenek. Csak az üres Föld forog tovább. Ebből lehetne érezni a komolyságot, amit ez a téma megkíván. Nem családi mozi basszus, kutyával meg gyerekkel.

A látvány

Százmillió dollárokat költöttek a komputergrafikára, mégis alig van látványos jelenet. Vagy talán csak én várnék többet. Túl sok a beszélgetős-sírós jelenet, az a baj: szívesebben néznék inkább leomló felhőkarcolókat. Mondjuk a hegyeket elöntő víz helyett is szívesebben néznék ilyesmit. Amikor viszont jó a látvány, akkor tényleg jó, alaposan kidolgozták a részleteket: még a kapaszkodó embereket is látjuk a leomló felhőkarcolóban. Néha azonban látszik, hogy ez csak grafika, én pl. a szakadékba zuhanó repülőgépnél figyeltem meg ezt, de a Szent Péter-bazilika kupolája is furán esett le, valóban. És ezekről az utolsó utáni pillanatokban történő megmenekülésekről le lehetne állni. 

Összegezve

Nem ajánlom senkinek. A látványosabb részek biztos fent lesznek a YouTube-on, a többi meg csak töltelék. Nem érdemes.

And I am not frightened of dying, any time will do, I don't mind.
Why should I be frightened of dying?
There's no reason for it, you've gotta go sometime.
I never said I was frightened of dying.

---
Sent from my iPhone

Nem tudok betelni ezzel a videóval. Félelmetesen gyönyörű. És tökéletesen passzol a Pink Floyd zenéjéhez. A kettő együtt letaglózó élmény. Nem tudom, ezek után mit tud mutatni a 2012 című film, de a napokban azt is megnézem.

Boldog vagyok, hogy abban a korban élhetek, amikor fájdalommentesen végignézhetem, ahogy elpusztul a Föld.

Még egy újonság, amit fimekben sose hallottam. Itt mindenhez hozzáteszik, hogy "wee". Például "just a wee second" türelmet kérnek. Meg úgy mondják a pultnál rendelni akaró vendégnek, hogy foglaljon helyet, hogy "take a wee seat". És egyszer történt olyan, hogy egy vendégről valahogy elfeledkeztek a főnökök, emiatt sokáig nem kapta meg a kajáját. Végül elkészítették, és én vittem ki neki. A férj adta oda a tálcát ezekkel a szavakkal:
-- Kilences asztal. És kérj bocsánatot tőle a késlekedésért.
-- Oké, "sorry for the delay". Rendben. -- Már indultam volna, de a férj megállított.
-- Nem. "Sorry for the wee delay."
Pffff, nekem aztán mindegy. :)

Elsősorban a dilisnél figyeltem meg, hogy sokszor hozzátesz egy "like"-ot a mondata végére. Például egyszer azt kérdezte valakitől, hogy "Are you serious like?" Majd' elröhögtem magam ezen. Ma meg azt mondta: "It's unbelievable like."

Arra tippelek, hogy a mondandója élét csökkenti vele. Mert határozatlan jellem. Vagy valami.

Az előbb (1:20) éktelen csörömpöléssel megszólalt a
tűzriasztó. Ez is egy dolog, amit utálok ebben a kurva országban.
Feriadtam, de csak hevertem tovább az ágyamban, mint egy darab fa,
remélve, hogy abbamarad a zaj, T közelebb lakik a kijárati ajtóhoz.
De a csörömpölés folytatódott, úgyhogy kinyitottam a szemem,
kimásztam az ágyból, magamra kanyarítottam a köntösömet, és
kicsoszogtam a folyosón keresztül a kijárati ajtóhoz. Ekkor
hallottam, hogy valaki matat kint. Nagyszerű, tehát T mégis kiment.
Azért kimegyek én is hozzá. Lenyomtam a kilincset, de nem nyílt az
ajtó. Be volt zárva. Akkor az nem T odakint. Kinyitottam az ajtót,
és az egyik 18 éves kis mitugrász patkány ír srác állt a nyitott
kapcsolószekrénynél, és láthatóan fogalma sem volt, mit kéne
csinálni. Meglátott, de nem bajlódtam a köszönéssel: csak
odaléptem, és megnyomtam a szükséges gombokat, a jól ismert
gombokat, mert ebben a kurva országban folyton felveri az embert az
álmából a kibebaszott tűzriasztó. Csend lett. A srác gúvadt
patkányszemekkel megkérdezte:
-- How did you do that?
-- I pressed the buttons -- morogtam.
-- Which ones?
-- The first one, and the second.
-- The first one, and the second. Cheers. Sorry man.
-- No problem.
Visszacsoszogtam a lakásba, a folyosón át a szobámba, és
elnyúltam a meleg ágyban. Meg kellett volna kérdezni, hogy "Are yous
burning something?" De én sose balhézom, álmomból felébresztve sem.

---
Sent from my iPhone

Megtaláltam a DeLoreant!

Valaki kioperálta az időáramköröket! Most hogy jutok vissza 1985-be?!

Idegenek nyúlkáltak a kocsiban!

Ő egy idióta Messiás-komplexussal. Mindenkit meg akar menteni. Az első felesége falábú volt. A második meg kanadai.

:D :D :D

Hogy voltam képes 29 éven keresztül kacsamájkrém nélkül élni?

---
Sent from my iPhone

Mostanában így élek.

*

Reggel, amikor kinyitom a szemeimet (7:30), kimászom az ágyamból, és az asztalhoz lépek, amelyen a laptop és az iPhone van. Kikapcsolom az ébresztést az iPhone-on. (A Strum hang van beállítva, mert emberbarátibb, mint az Alarm.) Kezemben a telefonnal visszaülök az ágyra. Csak ülök, nem fekszem: ez szigorú szabály elalvás ellen. Ahhoz pedig volna kedvem, mert rendszerint fáradtan ébredek: jó lenne még úgy két órát aludni, még jobb lenne délig aludni, de nem lehet, dolgozni kell menni. Ráadásul olyan hideg van a szobában, hogy magam köré kanyarítom a takarót, és a lábaimat is visszahúzom alá. Az iPhone-hoz fordulok. Elolvasom Manipenni levelét, majd hírek, de általában elmegy a térerő, úgyhogy leteszem a kütyüt az ágyra, és csak ülök, üres fejjel magam elé bámulva. Aztán eszembe jut, hogy nincs is semmi, ami eszembe juthatna, de az idő megy, készülődni kellene, ezért kimászom az ágyból, fürdőszoba. Vécé, mosakodás, tükör. A szakállam még mindig elég fejletlen, noha már két hete nem borotválkoztam. Aztán konyha, csinálok egy forró bögrés levest. Kávé helyett ezt iszom azóta, hogy egyik vasárnap hasogatott a fejem a kávéhiánytól. Rajtam ne legyen uralma egy vegyszernek, úgyhogy a minimumra csökkentettem a kávéfogyasztásomat. Előveszem a bögrémet a szekrényből, de ekkor eszembe jut, hogy elfelejtettem a levesport. Vissza a szobámba a tasakért, majd konyha. Vizet forralok, ráöntöm a porra, kiskanál, kevergetés, bögre félretol, hadd hűljön egy kicsit.

Visszamegyek a szobámba. Már 8:00 körül van, 8:20-kor indulok. Fel kéne öltözni, hogy legyen időm meginni a levest, miközben netezek. Dideregve lépek a szekrényhez, tapogatom a bent lógó ingeket. Nem szín és minta alapján választok, hanem azt veszem ki, amelyiknek a legpuhább az anyaga: ez nem annyira hideg. Elég rossz élmény ugyanis felvenni egy hideg inget. A farmerba nem olyan rossz belebújni, a karórám viszont nem fémből van, hanem jégből. Brrrrzasztó. Előző este megmostam a hajam, ezért most összevissza áll: be kéne zselézni. Félek ugyan, hogy a félórás sétám alatt a fejemre fog fagyni a nedvesség, de hogy nézek már ki. Bezselézem tehát. 8:15. Már kabátban vagyok, bezárom a szobaajtómat, és kimegyek a konyhába. Leülök egy hideg kanapéra. Egyik kezemben forró bögre, másikban iPhone. Itt van térerő, hírek, a Sky News videóösszefoglalója, ami 3 perces, meg tudom nézni. Közben fújkálom és kortyolgatom a bögre levest.

8:27-kor lépek ki az utcára. Bezárom az ajtót, és elindulok. Útközben bedugom a fülhallgatókat a fülembe, és elindítom a zenét. Végigmegyek az utcánkban, és nézegetem az összetört sörös és egyéb üvegeket, a kerítéseken álló sértetlen pohár italokat. Összetaposott faleveleken taposok, pocsolyákat kerülgetek. Átmegyek az Egyetemen. Utána már sok ember jön szembe, legtöbbjének zsinór lóg a füléből, csakúgy, mint nekem. Pár hete még nem volt szokásom a zenehallgatás, úgy voltam vele, hogy jobban szerettem az utca természetes hangjait hallani: ha egy autó elgurul, akkor halljam a morgását, ne takarja el valami zene. Az iPhone átalakította a szokásaimat: most már én is egy vagyok a zenehallgató zombik közül. Beolvadtam közéjük. Csak megyek, megyek, rosszkedvűen, mert semmi kedvem menni, aludni akarok. Ráadásul csupa olyan zene jön, amit át kell ugranom -- úgy tűnik, a 11 giga zene között egy normális szám sincs. Befordulok a Starbucksnál (amit körülleng a kávéillat), és máris a Lisburn Roadon vagyok. Az út nagyobbik része itt zajlik. Szembejön az az érdekes arcú (talán félig kínai) lány, aki mindennap szembejön, és találkozom a többi ismerőssel is. Egyenruhás diáklányok és fiúk tűnnek fel; hogy a lányoknak biztos fázik a lába a harisnyában, az csak most jut eszembe, reggel nem érdekel. Csak megyek, megyek, mert menni kell, march or die.

A kávézóhoz érve (8:55) leállítom a zenét, és kiveszem a fülhallgatókat. Bemegyek, angolul köszönök. Ellie-t látom meg a dilist. Ekkor jut eszembe, hogy tényleg, főnökasszony ma szabadnapos. Ellie minden reggel azon stresszel, hogy vajon milyen napja lesz, normálisak lesznek-e vele a főnökasszonyok, ilyesmi. Én soha nem gondolok a munkára. Nem érdekel. Bemegyek a fürdőszobába, átöltözöm munkaruhába. A fekete cipőmnek már jön le a talpa, pár helyen pillanatragasztóval rögzítettem vissza. A fekete ingemet bordó pöttyök tarkítják: bleach fröccsent rá, de nem érdekel, megteszi. Tükörbe nézek, de a hajam szar, összevissza meredeznek a hajszálaim. Nem érdekel. Kimegyek a fürdőszobából, és a három fő értéktárgyamat -- fényképezőgép, pénztárca, iPhone -- a mosogató alatti fiókba teszem. Kezdetét veszi a munka.

Eszembe jut, hogy péntek van, ma tehát jön Roisin, a pékcsaj, aki a scone-okat hozza. De látom, hogy már ott van a ládányi scone a kisasztalon. Akkor tehát hatott a fenyegetés. Kedden főnökasszony mérges volt Roisinra, mert egy vevő scone-t akart rendelni, de azok még nem érkeztek meg. Roisin 9:40 körül szállította le őket. Főnökasszony megkért, hogy mondjam meg neki: legközelebb jöjjön korábban, legyen itt nyitásra, mert a vendégek bosszankodnak. Meg is mondtam neki, hozzátéve, hogy főnökasszony is bosszankodik, szóval lécci tényleg legyél itt 9:00-re. Most még előbb is érkezett a kelleténél. Közben megérkezik Danielle is. Jól van, tehát van pincérnőnk: nem kell nekem rendeléseket felvennem, maradhatok hátul. Van pár edény, elmosogatom őket, aztán kinézek a raktárba, hogy nyitva van-e a hátsó ajtó. Meg elpakolom a scone-okat: ez is az én dolgom. Ellie hozza a szokásos reggeli cappuccinómat. "Ahoj" -- köszönök neki. "Good morning" -- feleli színtelen hangon. A minap megbántottam (véletlenül, de ez van, elcsesztem), most hideg köztünk a levegő. Nem baj, majd rendbejön minden, ahogy mindig. Tűz és víz vagyunk, mégis függünk egymástól, már olyanok vagyunk egymásnak, mint az oxigén. A dilis is hátrajön valamiért, és vidáman meséli, hogy megnézte a tőlem kapott Dr. House 5. évadának az első epizódját. Utasítom az arcomat, hogy mosolyogjon, aztán keresek valami tennivalót. Kimegyek az étterembe, és megnézem, mennyi szalvéta van hajtogatva. Van elég, úgyhogy visszajövök.

11:30 körül megjön a férj. Mindig ebédidőben jön, főnökasszony haragszik is rá emiatt. Ő egész nap gürizik, a férj meg csak kajálni, bohóckodni meg parancsokat osztogatni jön be.Mindegy, én jóban vagyok vele, mert ő hátrajárkál hozzám beszélgetni, így edzhetem vele az angolomat. Egyik nap kérdetztem például a múlt heti vadászatról. Mondta, hogy több mint száz nyulat lőtt le két nap alatt, plusz rengeteg szárnyast. Kérdeztem, milyen az új kutya. Nagyon ügyes. Fehér-barna foltos cocker spániel szukáról van szó, már láttam: a férj a kis VW furgonjában szállítja. Aranyos, természetesen: egy cocker spániel képtelen nem aranyos lenni.

Mostanában rengeteg karácsonyi cucc érkezett: miközben a vevőkkel foglalkozunk, ezeket is kihordjuk a polcokra. Errefelé nem áll meg a választék a csokimikulásnál meg a doboz bonbonnál: olyan cuccaink vannak, amelyeket Magyarországon elképzelni sem tudtam volna. Például narancs-cékla chutney. Ez talán a legdurvább. A legaranyosabb meg egy fémlemezekből hajtogatott régimódi autó, amit kulccsal fel lehet húzni és zenél, és tele van csokival. Meg kétféle mince pie: normál és "jegelt", azaz olyan amelyiknek icing van a tetején. És dobozolt cupcake. Á, nehéz olyasmiről beszélni, amire nincs is magyar szó. De higgyétek el, otthon sok finomságról maradtok le; egyszer írok erről egy külön posztot.

16:00 körül már takarítunk: felsöpörjük az éttermi hosszú szőnyeget, majd egy másik, puhább süprűvel felsöpörjük a padlót a szőnyeg két oldalán, végül fel is mosunk. Ezt megcsinálom hátul is, az én helyemen plusz a vécében. Átöltözünk egyenként, aztán még dumálunk: a főnökök nehezen engednek el minket.

17:00 is megvan, mire Ellie meg én kilépünk az utcára. Elindulunk visszafelé a sötét Lisburn Roadon. Az első buszmegállónál megállunk, megvárjuk a buszt. £1.60 a jegy. Bemegyünk a City Centre-be, és elsétálunk a Castle Courtba. Még mindig ugyanazt a kínai kaját esszük minden áldott nap. Próbáltunk már valami mást keresni, de Ellie-nek mindennel volt valami gondja. Engem nem  érdekel: kaja-kaja. De össze vagyunk kötözve, így alkalmazkodnom kell. A kínai maradt az egyetlen szóbajöhető kajálda: gyorskaja, de nem hamburger. És tényleg finom, csak mindennap ugyanaz elég unalmas. Utána még beszélgetünk, járkálunk, nézegetjük a karácsonyi kirakatokat. Ma nézelődés helyett az asztalnál maradtunk, és zenéket keresgéltem Ellie-nek a YouTube-on. Tegnap meg emailt írt a nővérének Szlovákiába, és fényképeket is küldtünk. Öröm nézni, ahogy remegnek az ujjai az iPhone kijelzője fölött: fél hozzáérni, mert még elnyom valamit: nagyon érzékeny a kijelző. Sokáig tart, míg megír egy levelet. De ez legalább enyhíti a feszültséget közöttünk. Ellie felvidul, én meg nygodtabb leszek, amiért vidám.

19:35-kor jön a busza. Megvárjuk, aztán hazasétálok. 20:00 körül érek haza. A szobámban hideg van. Átöltözöm, laptop, Dr. House. Két epizód után kimegyek mogyoróvajas szendvicset csinálni, visszaülök, és eszem, de nem tetszik a mogyoróvaj. Később csinálok francia kacsamájkrémes (duck liver pate) szendvicset hagymalekvárral (onion marmalade). Ez már sokkal jobb, sőt isteni. A hét elején vettem egy egész tömb kacsamájkrémet (65 deka), főnökasszony beszerzési áron odaadta (10 font). Issteni finom tényleg. Adtam T-nek meg Beának, de ők fanyalognak tőle. Nem baj, több marad nekem. Isssteni.

Internet, levél Manipenninek, zuhanyozás, aztán ágy. Éjfél is elmúlik, mire elalszom, néha éjjel 1 is, ami azt eredményezi, hogy reggel fáradtan ébredek, és egész nap nyomott hangulatom lesz. De nem tudok korábban lefeküdni. Nem is akarok. Kell némi szabadidő, amit ébren töltök. A tudattalanul való lebegés az nem szabadidő, az időpocsékolás. Alvás közben nem lehet Dr. House-t nézni, nem lehet játszani az iPhone-on (van egy állat új tankos játékom), nem lehet blogokat olvasni. Pl. most is már 0:40 van, még fogat is kell mosnom és írnom Manipenninek. Megyek is. Holnap szombat, tele leszünk vevőkkel.

*

Mostanában így élek.

G-string = tanga

fanny = punci

lad = farok

Találtam a Tesco-ban mogyoróvajat, és kíváncsiságból vettem egy üveggel. Volt mogyoródarabos és sima, simát vettem. Itthon megkentem vele négy szelet kenyeret, egymásraborítottam kettőt-kettőt, és megettem őket. Meglepődtem a cucc ízén: édesnek képzeltem. Ehelyett pont olyan, mint egy csomó földimogyoró összedarálva-préselve: tömény és kissé sós. Most mintha fájna a gyomrom. Valami furcsát érzek idebent. So fuck your motherfucking peanut butter, you assholes across the big sea.

Ha valaha éttermet nyitok*, beköttetem az internetet, és ingyen Wi-Fit szolgáltatok a vendégeknek, hogy tudjanak netezni a telefonjukkal meg a laptopjukkal, miközben isszák a kávét. Le lesz védve jelszóval, hogy a környéken lakó kölykök ne tudják megcsapolni, de a vendégek számára ki lesz írva a jelszó. Minden héten vagy akár minden nap megváltoztatom (hogy a környéken lakó kölykök hiába jöjjenek le megnézni a jelszót), és mindig ki lesz írva ugyanarra a táblára, amelyre például a nap levese is. "A nap levese: paradicsomleves. Wi-Fi jelszó: hagyma55". De szép is lenne, istenem.

_________________________________
* Vagy ha Morri megnyitja az éttermét, és betársulhatok.

Mivel Dr. House-rajongó lettem, utánanéztem a címszereplőnek, Hugh Laurie-nek. Elolvastam a Wikipédiás oldalát. És bakker, leesett az állam szinte minden sor után.

Először is, angol. Oxfordban született! Normális? Semmi angol akcentusa nincs. Sőt, még ő cikizi Dr. Chase-t a beszéde miatt. Aztán továbbolvasva rájöttem a magyarázatra: amikor elkezdte a Dr. House-t, felvette az amerikai akcentust. Basszus, beszarok. Hibátlanul nyomja. Nem tudom, ki lenne képes csak úgy átvenni egy másik akcentust, ilyen hibátlanul. :respect:

Aztán: Stephen Fry-jal dolgozott együtt sokat, és közreműködött a Fekete vipera című Rowan Atkinson-sorozatban. Egyéb filmjei is voltak, és videoklipekben is szerepelt. És az angol királynő valami címet is adományozott neki, ami csak egy lépés a lovagi címtől. Ja, és Emma Thompsonnal járt, ez sem egy utolsó dolog.

A Balek című regényéről már tudtam; de már egy másikon dolgozik. Ezenkívül zenél is, amit láthatunk is a sorozatban. Meg motorozik: ezt is láthatjuk. :) És depresszióban szenved: ez is látszik rajta.

50 éves. Házasságban él, van két fia meg egy lánya. 

Minden tiszteletem az övé. Nagy ember ő kétségkívül.